Döntésút.

Ha elkéne képzelnem egy emberi élet útvonalát, nem látnék egy előre kiépített utat. Mikor világra jövünk csak rövid ideig hever előttünk egy kitaposott ösvény. Utána, ez az ösvény szerte ágazik. Megannyi döntés szedi szét a kiépített ösvényt, hogy aztán cikk-cakkban szeljék át az idő vonalát egészen addig, amíg visszakanyarodva ismét egyetlen úttá álljanak össze az emberi élet vége felé. Egy olyan úttá, ahol visszafordulni már nem lehet és ahol a múlt csupán emlékek töredékévé válik amik porként szállnak el az idő vonalában. Az emléktöredékekből viszont hátra maradhatnak érzelmek, melyeket az utazó magával visz az útján.

Egy embernél láttam ezt, ahogy e érzéseket még több éven, évtizedeken át cipelte és cipeli mai napig magával. Nem boldog érzések voltak ezek, melyeket az ember örömmel él át a hétköznapok sivárságában. Keserűséggel kevert harag ez, mely tükröződik a szemében és megmutatkozik lépteiben. Valahányszor meglátom, ez tűnik ki minden mozdulatából. Üres lélektelen tekintettel nézi magakörül a világot, enyhén görnyedt vállal, lomha léptekkel halad az útján, mint aki súlyt cipel a hátán. De ez a súly nem fizikai súly. Egy megmaradt lélek súlya ez, ki döntéseinek súlyát cipeli magán és aki hátrahagyott döntéseit szemléli élete útján.

Jó pár évvel ezelőtt az ő útja és a családomé keresztezte egymást egy időre. Ha visszatekintek emlékeim töredékén át, egy békés embert látok magam előtt, kit apámnak tekintettem és apának hívtam, holott nem volt meg köztünk a vér köteléke. Viszont őt és anyámat összekötötte a gyerekkori múlt, egy ösvény, mely egy ideig egybefutott életük útvonalán. Egy kis időre e út kettévált, hogy aztán 7 évig újra összefonódjon. De e összefonodás egy nap hirtelen, lélekbe markolóan kettétört, hogy aztán mindkettő élesen kettéváljon és másfelé kanyarodjon. Pedig az igazság az, hogy az összekötött idő útján valójában már jelentkeztek a repedések. Pókháló módjára borították be az álmokkal és vágyakkal teli utat, hogy aztán egyetlen nagy reccsenéssel váljanak szét. E repedéseket általa alkotott döntések teremtették, melyeknek lenyomatát őrzi most a jelenben.

Ha végig nézek-e pókhálós úton, számtalan döntést látok benne. Bár kicsiknek és jelentéktelennek tűnnek, összefonódásuk olyan erővel hat, melyet emberi ész nem mindig képes megérteni és elfogadni. Ki megteremtette ezeket a döntéseket képtelen arra, hogy visszanézzen, de ha meg is teszi, ködöt ereszt az emlékekkel teli útra, hogy csupán egy parányi részét láttassa magával. Pedig belül a lelke mélyén tisztában van vele, hogy minden kicsi döntésének hatalmas következménye lett. Emberi lénye elnyomhatja-e emlékeket és érzéseket, de lelki énje mindig emlékezni fog rá és valamilyen úton-módon de megmutatja a lenyomatát.

Láttam egy ilyen villanást még nagyon régen. Hosszú idők után, miután anyámmal közös házassága tönkrement és elment, felkerestem. Kamaszként arra gondoltam, ha már egyszer engedte, hogy apának hívjam, talán ismét engedni fogja és lányának fog tekinteni. De tévedtem. Ki gondolta volna, hogy az a megannyi döntés, melyet hozott, akkora súlyt alkotnak a lelkére, hogy az külsejében is megmutatkozik. Meglepődtem, mikor újra láttam. Gyerekként az emlékezetemben egy magabiztos férfit láttam, ki kihúzott mellkassal, magabiztosan önbizalommal telve lépdelt előttem. Békés, álmatag tekintettel tekintett a világra, mint aki elégedett volt mindennel, ami körülötte volt. De, aki akkor ott velem szemben állt, egy megtört, szétrepedezett lélek maradványát hordozta magában. Üres tekintettel nézett rám, mikor átléptem a kávézó küszöbét ahol találkoztam vele. Beszélgetni kezdtünk, de hangja színtelen volt és keserű. Ég és föld volt a különbség aközött akit gyerekként láttam és aközött akivel kamaszként találkoztam.

Ahogy beszélgettem vele eszembe jutott, hogy változhattál meg ennyire? Mi történt azzal az emberrel, ki önbizalommal telve járta a világot, igényesen kiöltözve, mások érzésével nem törődve élte az életet? Hová lett az az egyén, aki úgy állt az esküvőn, mint egy öntelt embert, ki elérte célját? Kinek minden a tervei szerint alakult, és minden mesterkedés és színjáték, amit valaha véghez vitt, most felé billentette a mérleg jó oldalát? E gondolatok cikáztak a fejemben, mikor leültem elé az asztalhoz és a szemébe néztem. Talán neki is hasonlóan a múlt felé vándorolt vissza az elméje.

• Nagyon hasonlítasz anyádra. A szemed teljesen az övé.

E kijelentés után olyan határozottan húzta ki magát a széken amennyire csak lehetett és hirtelen azaz üres tekintet haraggal kevert keserűséggel telt meg. Tudtam, hogy akkor nem engem látott hanem azt, akit elhagyott.

• Most már mindent én magam intézek. Van egy párom, akivel visszaköltöztünk a lakótelepre. Boldog vagyok vele teljes mértékben.

Boldog vagyok vele teljes mértékben hangsúlyozta nyomatékosan az utolsó mondatot. Nem nekem, a tizenéves lánynak szánta-e mondatokat, hanem annak a nőnek, akit a lelke a helyembe képzelt. Nem egy kétségbeesést tükröződő barna szemekbe bámult, hanem egy erős sötétebb tekintetbe, akinek hordozója sok igazságot mondott, mielőtt elváltak. Nem lepődtem volna meg, ha hallotta volna abban a pillanatban anyám hangját a fejében.

Te csupán egy eszköz voltál neki hogy féltékennyé tegye a férjét. Sosem szeretett és soha nem is fog szeretni a jövőben. Bármit is képzeltél el, az soha nem fog megvalósulni. Sohasem.

A kijelentése után bár ismét hideg és közömbös lett, a keserű és megtört lélek attól még ugyanúgy rám nézett a szemén keresztül. Az a lélek tisztában volt vele, hogy minden amit hajdanán tett: A megcsalás, az ámítás, a színjáték, minden, amit valaha is döntött akkoriban, egy olyan életet építettek fel számára, ami többé nem hordoz mást csak keserűséget. Megannyi döntések sorozata építette fel ezt az utat, melyet ő választott és csak is ő felelhetett érte. Senkit sem okolhat azért, ami történt, még azt a nőt sem, ki előre megmondta számára az igazságot. És bár emberi ésszel megpróbálta tudtára adni, hogy soha sem volt igaza és minden tévedés volt, amit állított, a lelke tisztában volt az igazsággal.

Mikor távozni készültünk és felállt, e igazság súlyát láttam a lépteiben. Enyhén meggörnyedve, lomha léptekkel ment a pulthoz, hogy kifizesse a rendelést. Többé utána már nem találkoztunk és nem is beszéltünk. Néha, mikor a jelenben összefut velem, vagy anyámmal, soha egyikünkre sem néz. Látom rajta minden egyes alkalommal, hogy bár próbál nem tudomást venni a mi életünkről, melyből vidámság és remény csillog, tisztában van vele, hogy az ő döntési útja nem vezet máshova csak egy romos életbe, melyből többé már nincs kiút.

Haragudnom kéne, de nem tudok. Gyűlölnöm kéne téged, de nem tudom. Még így is, legalább egy évtized múltán nyögjük a nyomát annak, amit velem és a lányoddal műveltél és még sem tudlak gyűlölni. Pedig kéne. Ez lenne a helyes, elvégre, ha nem halsz meg, az én életem is tönkre megy, mint a tied. Dühöngenem kéne, de nem magamra kéne mérgesnek lennem, hanem rád. Téged kéne átkoznom, mindennek elhordanom, de egyszerűen nem megy. Helyette magamat hibáztatom a viselkedésemért, a 9 éves énemet, a tizenéves énemet, aki rondán és pofátlanul beszélt veled. 

Romokból próbáltam helyrerakni azt amit majdnem tönkrebasztam miattad anyával. Végül persze azt hiszem ezek nem voltak romok. Talán tévedtem. Nem tudom.

Emlékszem volt egy gyakorlat Louise Hay könyvében. Érdekes módon ez megragadt. Elképzeljük azt a személyt, akivel a legtöbb konfliktusunk volt az életünk során, leültetjük magunk elé egy székre és elmondjuk neki minden vele kapcsolatos problémát. Azt hiszem ezt egyszer már megtettem veled kapcsolatban. De lehet nem volt olyan hatékony, amilyennek kellett volna lennie. 

Hát, akkor azt hiszem vissza kéne ugranom nem? Vagy nem? Kit képzeljek magam elé? Téged? Vagy a kislányt, aki voltam? A 15 éves tinédzsert? Kit kéne magamban vígasztalni ahhoz, hogy helyreálljon minden?

De egy tény: Sajnálom anya. Okosabbnak kellett volna lennem már tizenévesen is. Bár lehet, a mi lett volna ha kérdéseket nem kéne bolygatni. Vagy kéne? Ááá itt kapok agybajt. 

Sajnálom papa, sajnálom anya. Nem akartam rosszat. Most sem akarok. De magamon már nem tudok uralkodni. Elfáradtam. Nagyon, nagyon elfáradtam.

Aszem még sokszor fogok bőgni.

Lassan 10 éve már, hogy nem tekintettem vissza a múltba. Lezártam mindent a tudatom mélyére, vastag falak mögé, hogy ha bármikor is vissza szeretnék tekinteni, ne tehessem meg olyan könnyen. Bár mostanság sokszor megpróbáltam, de egy hang mindig azt mondta a fejemben: "Mély álomba merül benned minden, ami a múltadé. Ameddig csak kell". A szándék eltűnt, az elmék amit kerestem elsüllyedt. Hogy mit és miért arra már nem emlékeztem.

De így, a vizsgaidőszak vége felé, ahogy csökken az elmém ereje, úgy a belső énem által felépített gát is kezd romba dőlni. Néha álmokként, néha egy-egy nappali villanásként. Családi képeket lapozgatva halovány mozzanatok villanak be, egy-egy mondatok harsannak fel a fejemben, hogy aztán ismét eltűnjenek egy feneketlen űr mélyén.

A gát azonban töredezik. A képzeletbeli falon cikk-cakkban fut végig a repedés, a ledőlt faldarabok mögött meg képek és hangok tűnnek fel.

- Apa miért csinálta ezt?

- Aj papa fogd már be! Te disznó!

- Azt ugye tudod, hogy ez a kamera hangokat is vesz?

- Neked soha semmi se jó! Neked az lenne a jó, ha egyedül lennél a világon!

- Tudod, mit akkor? Akkor dögölj meg! Nem érdekel tovább hogy iszol-e vagy sem!

Hogy honnan és mikor már emlékszem pontosan. De egy tény és való. A vizsgaidőszak végével a gát, amit évekig építettem leomlik. És akkor többé már nem hátrálhatok meg.

Drága Anya!

Szóban sosem voltam a szavak embere, de mivel sokszor mondtad, írásban mindig képes voltam szépen fogalmazni, így úgy gondoltam megpróbálom ezt a képességemet ismét visszahozni félig-meddig a régi idők emlékére is. Sokszor mondtad, szeretnéd tudni mi jár a fejemben. Azt hiszem eljött az ideje, hogy ez a zár is kinyíljon elötted.

Rengeteg minden jár a fejemben, az értelmetlen zagyvaságokon át egészen a lélekbevájó gondolatokig. Múlttal, jelennel  és jövővel kapcsolatos gondolatok és emlékek járják át a mindennapjaimat, egyszerre süllyedve el a régi emlékekben, problémákon rágódva a jelenben és mélázva jövővel kapcsolatos kérdésekben. Az utóbbi időben a fő célom az volt, hogy minden határ, amit a testem és az elmém alkotott, akarva vagy nem akarva, önként vagy erőszakkal, de kettétörjek.  A tavaly nyáron történtek hatására mondtam azt magamban, hogy elég volt ebből az egészből. A pánikból, az epilepsziából, a gyengeségből, a rettegésből, az álmatlan éjszakákból, mikor az ágyon heverbe gondolkodtam azon, mi történik az életemmel, ha hagyom elfajulni az egészet. A szorongást a gyomromban, a hangokat a fejemben, a remegést a végtagjaimon, a depressziót az elmémben, és minden mást, ami eddig csak akadályozott volna az életemben. Volt egy gondolat egy ideje a fejemben, hogy vagy most török szét minden akadályt, legyen az akár testi, akár szellemi, vagy lesüllyedek olyan mélyre, mint az apád, amikor már nem tudott mit kezdeni az életéve. A nyáron történtek után mondtam azt, hogy elég volt ebből az egészből.

Eszementnek tünhetett, hogy bevállaltam hirtelen 10 tárgyat, amiből 8 nehéz is volt, de meg volt rá a valódi okom. Nem csak az, hogy robbanásszerűen haladjak hirtelen az egyetemmel, hanem rákényszerítsem az elmémet és a tudatalattimat is, hogy most már ideje átlépnie a határait, és helyreráznia önmagát, mert ez így nem mehet tovább. Ha anno az ELTE-n képes voltam akár 10 órán keresztül, tömény anyagot benyelni, akkor az menni fog itt is, némileg lazább körülmények között. Ezt a teherbírást akartam visszahozni, és ha erőszakkal is, de sikerült. Az őszi félév lezárta után, ahogy mondtad is mostanság, az állapotom egyre jobban és jobban javult.

Belefáradtam abba, hogy a saját testem és elmém fogja legyek. Nem azt láttam sem tőled, sem az apádtól, hogy engedtek bármiféle korlátnak is, legyen az akár testi, akár szellemi. Ha te képes voltál a depressziódból felállni, ha apád képes volt letteni a dohányt és a piát mindenféle gond nélkül, akkor követem én is ezt a példát. Ezért törtem szét minden határt, amiről azt gondoltuk létezik. Ezért lettem hirtelen egyik pillanatról a másikra egy egészségesebb, magabiztosabb és erőteljesebb egyéniség. xD

Sok vihar volt a fejemben, sok csatát vívtam meg magamban azért, hogy ezt elérjem. Van aki azt mondaná, eszetlen marha vagyok a döntéseim miatt. Sok ostoba döntést hoztam az életem során, sokaknak azt hiszem bőven megfizettem az árát, amikor téves volt. Valószínűleg a jövőben lesznek jó és rossz döntéseim is, elvégre nem vagyok egy tévedhetetlen ember. De egy tény és való, a fő célom most az, hogy felépítsem az életem úgy, hogy abból te is és én is profitálhassunk. Többé már nem szeretnék félni. Rettegtem én már eleget viktor miatt, a betegségem miatt, a külvilág miatt és egyéb dolgok miatt. Nem eszetlen módon akarok élni, csupán kettétörni még azt a maradék pár határt, amit a pánik és epilepszia épített fel az elmúlt 10 évben.