Döntésút.

Ha elkéne képzelnem egy emberi élet útvonalát, nem látnék egy előre kiépített utat. Mikor világra jövünk csak rövid ideig hever előttünk egy kitaposott ösvény. Utána, ez az ösvény szerte ágazik. Megannyi döntés szedi szét a kiépített ösvényt, hogy aztán cikk-cakkban szeljék át az idő vonalát egészen addig, amíg visszakanyarodva ismét egyetlen úttá álljanak össze az emberi élet vége felé. Egy olyan úttá, ahol visszafordulni már nem lehet és ahol a múlt csupán emlékek töredékévé válik amik porként szállnak el az idő vonalában. Az emléktöredékekből viszont hátra maradhatnak érzelmek, melyeket az utazó magával visz az útján.

Egy embernél láttam ezt, ahogy e érzéseket még több éven, évtizedeken át cipelte és cipeli mai napig magával. Nem boldog érzések voltak ezek, melyeket az ember örömmel él át a hétköznapok sivárságában. Keserűséggel kevert harag ez, mely tükröződik a szemében és megmutatkozik lépteiben. Valahányszor meglátom, ez tűnik ki minden mozdulatából. Üres lélektelen tekintettel nézi magakörül a világot, enyhén görnyedt vállal, lomha léptekkel halad az útján, mint aki súlyt cipel a hátán. De ez a súly nem fizikai súly. Egy megmaradt lélek súlya ez, ki döntéseinek súlyát cipeli magán és aki hátrahagyott döntéseit szemléli élete útján.

Jó pár évvel ezelőtt az ő útja és a családomé keresztezte egymást egy időre. Ha visszatekintek emlékeim töredékén át, egy békés embert látok magam előtt, kit apámnak tekintettem és apának hívtam, holott nem volt meg köztünk a vér köteléke. Viszont őt és anyámat összekötötte a gyerekkori múlt, egy ösvény, mely egy ideig egybefutott életük útvonalán. Egy kis időre e út kettévált, hogy aztán 7 évig újra összefonódjon. De e összefonodás egy nap hirtelen, lélekbe markolóan kettétört, hogy aztán mindkettő élesen kettéváljon és másfelé kanyarodjon. Pedig az igazság az, hogy az összekötött idő útján valójában már jelentkeztek a repedések. Pókháló módjára borították be az álmokkal és vágyakkal teli utat, hogy aztán egyetlen nagy reccsenéssel váljanak szét. E repedéseket általa alkotott döntések teremtették, melyeknek lenyomatát őrzi most a jelenben.

Ha végig nézek-e pókhálós úton, számtalan döntést látok benne. Bár kicsiknek és jelentéktelennek tűnnek, összefonódásuk olyan erővel hat, melyet emberi ész nem mindig képes megérteni és elfogadni. Ki megteremtette ezeket a döntéseket képtelen arra, hogy visszanézzen, de ha meg is teszi, ködöt ereszt az emlékekkel teli útra, hogy csupán egy parányi részét láttassa magával. Pedig belül a lelke mélyén tisztában van vele, hogy minden kicsi döntésének hatalmas következménye lett. Emberi lénye elnyomhatja-e emlékeket és érzéseket, de lelki énje mindig emlékezni fog rá és valamilyen úton-módon de megmutatja a lenyomatát.

Láttam egy ilyen villanást még nagyon régen. Hosszú idők után, miután anyámmal közös házassága tönkrement és elment, felkerestem. Kamaszként arra gondoltam, ha már egyszer engedte, hogy apának hívjam, talán ismét engedni fogja és lányának fog tekinteni. De tévedtem. Ki gondolta volna, hogy az a megannyi döntés, melyet hozott, akkora súlyt alkotnak a lelkére, hogy az külsejében is megmutatkozik. Meglepődtem, mikor újra láttam. Gyerekként az emlékezetemben egy magabiztos férfit láttam, ki kihúzott mellkassal, magabiztosan önbizalommal telve lépdelt előttem. Békés, álmatag tekintettel tekintett a világra, mint aki elégedett volt mindennel, ami körülötte volt. De, aki akkor ott velem szemben állt, egy megtört, szétrepedezett lélek maradványát hordozta magában. Üres tekintettel nézett rám, mikor átléptem a kávézó küszöbét ahol találkoztam vele. Beszélgetni kezdtünk, de hangja színtelen volt és keserű. Ég és föld volt a különbség aközött akit gyerekként láttam és aközött akivel kamaszként találkoztam.

Ahogy beszélgettem vele eszembe jutott, hogy változhattál meg ennyire? Mi történt azzal az emberrel, ki önbizalommal telve járta a világot, igényesen kiöltözve, mások érzésével nem törődve élte az életet? Hová lett az az egyén, aki úgy állt az esküvőn, mint egy öntelt embert, ki elérte célját? Kinek minden a tervei szerint alakult, és minden mesterkedés és színjáték, amit valaha véghez vitt, most felé billentette a mérleg jó oldalát? E gondolatok cikáztak a fejemben, mikor leültem elé az asztalhoz és a szemébe néztem. Talán neki is hasonlóan a múlt felé vándorolt vissza az elméje.

• Nagyon hasonlítasz anyádra. A szemed teljesen az övé.

E kijelentés után olyan határozottan húzta ki magát a széken amennyire csak lehetett és hirtelen azaz üres tekintet haraggal kevert keserűséggel telt meg. Tudtam, hogy akkor nem engem látott hanem azt, akit elhagyott.

• Most már mindent én magam intézek. Van egy párom, akivel visszaköltöztünk a lakótelepre. Boldog vagyok vele teljes mértékben.

Boldog vagyok vele teljes mértékben hangsúlyozta nyomatékosan az utolsó mondatot. Nem nekem, a tizenéves lánynak szánta-e mondatokat, hanem annak a nőnek, akit a lelke a helyembe képzelt. Nem egy kétségbeesést tükröződő barna szemekbe bámult, hanem egy erős sötétebb tekintetbe, akinek hordozója sok igazságot mondott, mielőtt elváltak. Nem lepődtem volna meg, ha hallotta volna abban a pillanatban anyám hangját a fejében.

Te csupán egy eszköz voltál neki hogy féltékennyé tegye a férjét. Sosem szeretett és soha nem is fog szeretni a jövőben. Bármit is képzeltél el, az soha nem fog megvalósulni. Sohasem.

A kijelentése után bár ismét hideg és közömbös lett, a keserű és megtört lélek attól még ugyanúgy rám nézett a szemén keresztül. Az a lélek tisztában volt vele, hogy minden amit hajdanán tett: A megcsalás, az ámítás, a színjáték, minden, amit valaha is döntött akkoriban, egy olyan életet építettek fel számára, ami többé nem hordoz mást csak keserűséget. Megannyi döntések sorozata építette fel ezt az utat, melyet ő választott és csak is ő felelhetett érte. Senkit sem okolhat azért, ami történt, még azt a nőt sem, ki előre megmondta számára az igazságot. És bár emberi ésszel megpróbálta tudtára adni, hogy soha sem volt igaza és minden tévedés volt, amit állított, a lelke tisztában volt az igazsággal.

Mikor távozni készültünk és felállt, e igazság súlyát láttam a lépteiben. Enyhén meggörnyedve, lomha léptekkel ment a pulthoz, hogy kifizesse a rendelést. Többé utána már nem találkoztunk és nem is beszéltünk. Néha, mikor a jelenben összefut velem, vagy anyámmal, soha egyikünkre sem néz. Látom rajta minden egyes alkalommal, hogy bár próbál nem tudomást venni a mi életünkről, melyből vidámság és remény csillog, tisztában van vele, hogy az ő döntési útja nem vezet máshova csak egy romos életbe, melyből többé már nincs kiút.