Lassan 10 éve már, hogy nem tekintettem vissza a múltba. Lezártam mindent a tudatom mélyére, vastag falak mögé, hogy ha bármikor is vissza szeretnék tekinteni, ne tehessem meg olyan könnyen. Bár mostanság sokszor megpróbáltam, de egy hang mindig azt mondta a fejemben: "Mély álomba merül benned minden, ami a múltadé. Ameddig csak kell". A szándék eltűnt, az elmék amit kerestem elsüllyedt. Hogy mit és miért arra már nem emlékeztem.

De így, a vizsgaidőszak vége felé, ahogy csökken az elmém ereje, úgy a belső énem által felépített gát is kezd romba dőlni. Néha álmokként, néha egy-egy nappali villanásként. Családi képeket lapozgatva halovány mozzanatok villanak be, egy-egy mondatok harsannak fel a fejemben, hogy aztán ismét eltűnjenek egy feneketlen űr mélyén.

A gát azonban töredezik. A képzeletbeli falon cikk-cakkban fut végig a repedés, a ledőlt faldarabok mögött meg képek és hangok tűnnek fel.

- Apa miért csinálta ezt?

- Aj papa fogd már be! Te disznó!

- Azt ugye tudod, hogy ez a kamera hangokat is vesz?

- Neked soha semmi se jó! Neked az lenne a jó, ha egyedül lennél a világon!

- Tudod, mit akkor? Akkor dögölj meg! Nem érdekel tovább hogy iszol-e vagy sem!

Hogy honnan és mikor már emlékszem pontosan. De egy tény és való. A vizsgaidőszak végével a gát, amit évekig építettem leomlik. És akkor többé már nem hátrálhatok meg.