Haragudnom kéne, de nem tudok. Gyűlölnöm kéne téged, de nem tudom. Még így is, legalább egy évtized múltán nyögjük a nyomát annak, amit velem és a lányoddal műveltél és még sem tudlak gyűlölni. Pedig kéne. Ez lenne a helyes, elvégre, ha nem halsz meg, az én életem is tönkre megy, mint a tied. Dühöngenem kéne, de nem magamra kéne mérgesnek lennem, hanem rád. Téged kéne átkoznom, mindennek elhordanom, de egyszerűen nem megy. Helyette magamat hibáztatom a viselkedésemért, a 9 éves énemet, a tizenéves énemet, aki rondán és pofátlanul beszélt veled. 

Romokból próbáltam helyrerakni azt amit majdnem tönkrebasztam miattad anyával. Végül persze azt hiszem ezek nem voltak romok. Talán tévedtem. Nem tudom.

Emlékszem volt egy gyakorlat Louise Hay könyvében. Érdekes módon ez megragadt. Elképzeljük azt a személyt, akivel a legtöbb konfliktusunk volt az életünk során, leültetjük magunk elé egy székre és elmondjuk neki minden vele kapcsolatos problémát. Azt hiszem ezt egyszer már megtettem veled kapcsolatban. De lehet nem volt olyan hatékony, amilyennek kellett volna lennie. 

Hát, akkor azt hiszem vissza kéne ugranom nem? Vagy nem? Kit képzeljek magam elé? Téged? Vagy a kislányt, aki voltam? A 15 éves tinédzsert? Kit kéne magamban vígasztalni ahhoz, hogy helyreálljon minden?

De egy tény: Sajnálom anya. Okosabbnak kellett volna lennem már tizenévesen is. Bár lehet, a mi lett volna ha kérdéseket nem kéne bolygatni. Vagy kéne? Ááá itt kapok agybajt. 

Sajnálom papa, sajnálom anya. Nem akartam rosszat. Most sem akarok. De magamon már nem tudok uralkodni. Elfáradtam. Nagyon, nagyon elfáradtam.

Aszem még sokszor fogok bőgni.