A düh egyszerre lehet védelem is és fegyver is ellenünk. Ha jól van felhasználva eszközzé válik. Ha rosszul, mély pokolba taszítja az embert. Ha úgy veszem, a düh és a bosszúvágy az egónk szülte érzelem, amely sértett gyerekként, vagy fusztrált felnőttként engedi szabadjára a kívánságát a külvilág felé. Megbántottál hát most visszakapod - mondja ilyenkor a belső egónk  - Darabokra szedem az életed, és mindent ami számodra fontos.

A dühöm egy kétélű penge, ami hol megvéd, hol pedig szétcincál. De az igazság az, hogy nincs olyan ember, ki ne engedte volna már meg többször is, hogy a harag, amit a szégyen, az igazságtalanság, a sértett büszkeség a csalódottság generál, ne vette volna át az uralmat a józan esze felett és hajszolta bele olyan döntésekbe, amiket később megbánt.

A hideg düh: Jobban mondva a hideg bosszú olyan érzelem, amely párosul az inteligenciával, de nem viszi túlzásba az embert a döntései során. Megannyi tervezés és elemzés áll mögötte, törekedve arra, hogy a támadott személy a lehető legjobb módon lelkileg legyen szétszedve a folyamat során.

Emlékszem, mikor kezdetben viktor és én csatáztunk egymással a magam szélsőséges, irányíthatlan dühe vezérelt. Volt ordibálás, kiabálás, néha ajtócsapkodás is csak azért, hogy utána a dühtől remegve, a vesztes érzésével üljek az íróasztalhoz és próbáljak arra fókuszálni, amiért eredetileg odaültem. De aztán volt, hogy félredobva a tankönyveket, magam pattantam fel és ugrottam neki, hogy valahogy, de visszaadjam a kölcsönt.

Volt aztán egy kattanás, amikor a józan eszem vette át az irányítást és azt mondta itt volt vége. Volt egy nap, amikor este a konyhában ülve sírtam anyának, hogy gyengének és jelentéktelennek éreztem magam. A háttérben hallottam a gúnyos röhögést

Mindig gyenge maradsz!

Aznap éjjel döntötte el a belső elmém, hogy véget ért a hülyék játszmája. Mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejemben. Dühösnek persze dühös voltam. De dühöt lassan már váltotta fel. Bosszúvágy. Mégpedig hideg bosszúvágy.

Háborút akarsz? Rendben. Megkeresem minden gyengepontod és ott szedlek szét darabokra ahol csak tehetem. Te ostoba vagy én okos. Senkiházi vagy hozzám képest. Egy utolsó kis senki, mert csak egy senki bántalmaz egy nála gyengébb tizenéves gyereket.

Onnantól kezdve kezdett fordulni a kocka. Voltak persze hullámvölgyek. Hormonoktól telve a kiabálásra kiabálással reagáltam, de egy idő után átvettem egy viselkedésformát. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig minden sértést, minden bántó szót. Mikor véget ért a szitkok "áradata" csak felvontam a szemöldököm és ennyit kérdeztem

Komolyan csak erre vagy képes? Dühöngsz itt mint egy hülyegyerek, akinek semmi sem jó a világon. Mond csak, tényleg a 40-es éveidben jársz, vagy megmaradtál a 3 évesek szintjén?

Köpni-nyelni nem tudott a váltott reakcióra, de a keze ökölbe szorult. A belső hangom meg csak ennyit mondott:

Elkaptad

Nagyon régen voltak már e csaták, de sok részük megmaradt. Szándékosan hagyott tányér a mosogatóban. És bár behozta a szobámba és levágta az asztalomra én szó nélkül kivittem és visszaraktam a mosogatóba. Ártatlan arccal néztem ilyenkor és kérdeztem:

Legjobb tudomásom szerint most munkanélküli vagy nem? Bocsesz, de nekem dolgom van, tudod iskola és társai. Vagy ácsi várjunk egy kicsit. Csak nem lusta vagy, mint én? Henyélsz mint én mi? Tudod, az a szomorú igazság, hogy én valójában teszem a dolgom, míg te csak döglesz itthon. Szánalmas egy alak vagy. Egyszerűen nevetséges.

Utána olyan hangosan röhögtem, hogy azt hiszem azt a szomszédok is hallhatták. Szándékosan generált hangos röhögés, bele sűrítve minden lenézés és lekezelő hangsúly, amivel tudtam, hogy kiverem a biztosítékot minden embernél.

Visszaemlékezve és átgondolva tény és való, hogy az emberek egyszerűen nem tudnak ilyen visszavágással mit kezdeni, főleg ha a másik félről látszólag leperegnek a visszavágott lelki bántalmak.

• Ingyenélő dög vagy!
•  Ó tényleg? És te mi vagy? Az ingyenélők királya? Te élősködsz anyán de mindegy.
• Nem érdemled meg, hogy anyád szeressen!
• Na és te megérdemled, hogy a gyerekeid szeressenek? Mond csak, mi lesz a gyerekeiddel? Továbbra is hagyod őket éhezni? Nekem mindenem van, nekik viszont semmi. Az utcán fognak megrohadni, mert amint az anyjuk megtehetni kivágja őket a fenébe. Mond csak, milyen apa is vagy te?

Szokták mondani, a bosszú hidegen tálalva a legjobb. Ja. A hideg düh a legjobb fegyver. De a dühöt uralni kell. És van, amikor a düh nem más, mint egy teher az ember vállán. Amikor az elfojtott indulatok elszabadulnak nehéz őket utána visszafogni vagy uralni. Az aktuálisan feltámadt dühöt hagyni kell kipuffogni, elengedni. Mert utána a sértett egóból lesz a hideg józan ész, ami mérlegelni tud és fel képes mérni, valóban megéri-e darabokra cincálni egy embert vagy egy csoportot (Most vehetjük például a játékot) vagy inkább végig nézzük ahogy a saját döntéseik csapdájában darabokra esnek szét.

Mit szólsz hozzá?

Azt mondják, kiismerhetetlen vagyok. Nincs élő ember már e földön, aki tudja ki is vagyok valójában. Mindenki, aki a közelemben él, élt és volt, azt mondta kész rejtély vagyok a világ számára. Ne ismerik a gondolataimat, az érzéseimet, a véleményemet, a nézeteimet, a világlátásomat. Elrejtem mindenemet az emberek elől, hogy ne találják meg a sebezhető pontjaimat. Ha a szándékom kívánja, drótszálakon rángatom a körülöttem lévő embereket, hogy a magam javára fordítsam a tetteiket. Hogy kíméletlen lennék-e? Nem tudom. Azt hiszem igen. Hisz a kórházban a saját anyámat átverve tettetem egy kihagyásos rohamot, hogy az orvosok valami nyűves információt nyögjenek ki. 

Van, amikor csak némán figyelem a világot és szemlélem a körülöttem lévők életét. Nézem az emberek döntéseiknek a sorozatát, amikből vagy jó vagy rossz történik. Mindenki, aki velem kapcsolatba lép, önkéntelenül is megnyílik. Hogy ez mitől van? Őszintén szólva nem tudom. Csak megnyílnak. És utána csak mondják és mondják a történetüket, mintha egy nagy regényt diktálnának az elmémbe.

- Kettőnk közül te vagy a veszélyesebb, mert nem lehet kiismerni.

- De egy rafinált ez a lány! Csináld is így továbbra is! Én mondom neked Vica lesz még eredménye.

Valóban így lenne? Maradjak inkább kiismerhetetlen, ezzel önmagam maradva vagy húzzak fel egy szerepet a világ számára, amiben csupán egy kicsi részem van?

- Csak tudnám minek bolygatsz ilyen kérdéseket - húzta el a száját a belső énem. - Legyél aki lennél szeretnél. Ha inkább Némalány akarsz lenni, legyél az. Ha cserfes, akkor az legyél. Tök mind1. Magadnak legyél önmagad. A többiek meg háát... Arra inkább nem válaszolok most.

Na igen. Azt hiszem vannak a világnak néha igencsak elbaszott gondolkodtató kérdései.

Mit szólsz hozzá?

Nem sok mindent láttam a világból. Sőt, mondhatni talán még egy szeletét se, annak ellenére, hogy megéltem már 27 évet. De néha a mai napig csodálkozom azon, ahogy emberek egész sora építik fel színházként az életüket, hogy ott eljátszanak egy szerepet. És ahogy az a szerep véget ér, utána nem marad más csak a színdarab romjai.

Merengek néha az emberek életén és sokszor teszem fel magamban a kérdést, hogy mégis miért csináltad ezt? Megérte? Nem érte meg? És mégis, valójában ki vagy te?

Családi fotók és fényképalbumók őrzik meg időnként az emberek tetteit. Volt még nagyon régen egy házasság, amiről anya és lánya azt gondolta igazi és valódi. A lány úgy gondolta, végre apa és anya hivatalosan együtt. Anya pedig úgy gondolta, így meg lehet menteni vele mindent és megváltozik az élet is.

Tévedés volt.

Belenézve az emlékekbe, átjárni az idő vonalán, lapozgatva az albumokat jönnek a kérdések a fejemben.

Színjáték volt? Minden, amit valaha tettél, nem volt más, csak üres, lélektelen tettek? Számítottunk mi neked bármikor is? Én, a feleséged, és az apósod? Az a sok kirándulás, nevetés, közös karácsony, az úttörővasút, a Budakeszi Vadaspark, a Velencei tavi pihenők nyáron csupán egy színjáték részei? Mi volt igaz a szavaidból és mi nem? Na és azaz 1 vagy 2 év? Mikor mentünk ide-oda, kirándulni, nyaralni, moziba? Arról már tudom, hogy színjáték volt, hogy felépíts egy látszat házasságot azért, hogy megszerezz egy nőt, aki valójában csak féltékennyé akarta tenni a férjét. Mondtad anyának, nevelni fogod a nő gyerekeit. Akkor én sem számítottam semmit?

Régóta darabokra hullott bennem az a kép, ahol egy após, egy nő és a párja és egy kislány áll rajta. Soha nem volt teljes családod mondja a hang a fejemben. Azok tettek üres tettek voltak. A szavak pedig csak üres frázisok.

Ahogy ma vittem ki a kutyát észrevettem ahogy áll a 2 kiskutyával és meredten bámul a játszótér túloldala felé. Nem vett még észre, így én is arra felé fordultam, ahova ő nézett. Nem volt ott semmi érdekes. Sem más kutyás, sem más furcsaság. Csupán egy kis család, egy kislány, egy hosszú fekete hajú, huszonéves anya és egy vele egykorúnak kinéző apa. Visszanézek rá, és csendben megfigyelem. Meredtem, majd később, mintha merengve bámulta volna a mini családot, mint aki mélázott valamin. Hogy min? Nem tudni. A mélázó tekintet egy fintorba csapott át, majd ahogy felém fordult, belenézett a szemembe. Csupán egy pillanatra hökkent meg, utána olyan gyűlölettel és haraggal nézett rám, amit utoljára annál láttam, aki minden egyes nap, 4 éven át akarta szét szedni az életemet.

A belső énem felhorkant a fejemben.

• Mit vagy rám mérges te balfasz? Állj féle az utamból, vagy én magam teszek róla, hogy eltakarodj.

Eszembe jut viszont, hogy ez a sötét tekintet nem nekem szólt. Hanem annak, aki évekkel ezelőtt rengetegszer, ki tudja hányszor figyelmeztette őt, hogy ne csinálja meg élete nagy baklövését, mert mindent elveszít.

Nagyon hasonlítasz anyádra. A szemed teljesen az övé.

• Nem neked szól a haragja – mondja a belső énem. – Anyádnak szól, akinek benned van egy része, aki megmondta neki, anno mi lesz ha másként dönt.

Felvont szemöldökkel nézek vissza rá, megvárva, amíg félre megy az utamból. A tekintete kiüresedik, aztán visszamegy az otthona felé, lomha, megtört léptekkel. Hagyom, hogy elmenjen, utána elindulok én is a szokásos kör mentén.

Hazaérve mélázgatva lapozgatom a fényképeket. Itt egy nevető kislány az anyjával. Amott ismét ugyanaz a kislány az apja nyakában. Másik képen ahogy férj és feleség vonul be az anyakönyv vezetőhöz a kislány koszorús ruhában. Apám elégedett képet vág, mint akinek összeállt egy teljes terv és innentől kezdve minden az ő kívánsága szerint fog alakulni a jövőben.

• Óóó naná, hogy azt hitted minden úgy lesz – horkantottam fel – Azt hitted, felépítesz egy ál családot, hogy fel se tűnjön a megcsalás vagy nem is tudom már mi. Ahhoz képest, milyen öntelt magabiztos ember voltál, mára nem vagy más, mint egy élő roncs, aki csak bolyong a világban. Mond csak megérte? Megérte a színjáték? Csupán arra lennék kíváncsi hány évig játszottad el ezt az egészet? Mindig, a 7 éven át? Vagy csak az utolsó 2-3 évben?

Mindenre nincsen válasz – mondja anya hangja a fejemben – Mindenre nem találod meg és nem is kapod meg.

• Vettem az adást – forgatom meg a szemeimet. – De egy-kettőre azért van. Hogy megérte-e neki? Nem, mert akkor nem lenne egy lelki roncs. Hogy hány évig játszotta ezt el igazándiból? 3 évig biztosan. Hogy az a maradék 4 év már mi volt... Azt hiszem az már nem számít. Okulás: Ilyen balfasz döntéseket jobb ha nem hozok.

Mindenki szerepet játszik. Kevés azaz ember, aki igazándiból önmagát adja. Ha szerepet kell játszanod húzz magad köré falakat. Olyan falakat, akik mögé csak azok léphetnek be, akikben megbízol és akik méltók rá, hogy meglássák ki is vagy valójában.

• Az egész világ egy színjáték. És van, ahol az ember élete sem más, csak egy színdarab az idő vonalán.

Mit szólsz hozzá?

Ahogy haladok tovább a jelenben a jövő felé a 20 éves énemmel együtt, egyszer csak halk sírást hallunk mindketten a múltból. Sírást és nyöszörgést, utána dühöt és keserűséget. Meg nem értett érzések hullámoznak felénk, és egy csalódott kérdés.

Mégis miért bántanak?

Régi énem rám néz, majd vissza a múltba. Szomorkásan elmosolyodik, mert érzi ezúttal ki sír a homályból.

Nem is emlékeztem már erre időtlen idők óta. A Keletiben nem éreztem ezt, mert akkoriban a többiek befogadtak és két barátnőm is volt.

• Én sem. De úgy érzem más is van ott. Jobb ha én még visszafordulok, te csak menj tovább. A jövőben úgy is találkozunk még.

Rendben. Most neki lesz rád szüksége

Előrefordul és tovább megy. Én visszafordulok és hagyom, hogy a múlt ösvénye ismét előttem formálódjon meg és visszavigyen az időben. Megyek egészen addig, amíg egy kislányt nem látok magam előtt.

Épp még csak betöltötte a 13-t. Nagy adag keserűséggel és értetlenséggel áll a világgal szemben, kérdések kérdések hátán, igazságtalansággal és megbántottsággal. Felnéz rám, a szája megremeg ahogy próbálja elfojtani a sírást.

Miért bántanak? Miért utálnak? Mi rosszat tettem?

Emlékviharokat látok az elméjében, ahogy több hozzá hasonló gyerek súg össze a háta mögött, nevetik ki egy-egy botlása miatt. Egyik emlékében egy padban ül az énekteremben. Csúnyán köhög az enyhe asztmája miatt, nehezen kap levegőt. Az előtte lévő fiú, Gergő hátrafordul és gúnyorosan elmosolyodik.

Úgy úgy csak fulladozzál tovább. Fulladj meg és pusztulj bele.

Még a mellette ülő lány is a hátára vág hogy fejezze be a piszkálást. A régi énem csak leszegi a fejét és megpróbálja elfojtani a sírását.

Változik a kép. Hátul a tornateremben a lányöltözőben körbe veszik a kislányok. Egyikük, a legmagasabb lány kilép a csoportból és kíváncsian ránéz.

Te Viki félsz a sötétben?

Ő felel.

Nem.

Mire észbe kaphatna, pár lány megragadja belökik a mosdóba és rávágják az ajtót. Sötétségben találja magát, és bár ráncigálja a kilincset, nem engedik ki. Sikít és kétségbeesve keresi a kapcsolót, hogy lásson valamit. Ahogy felkapcsolja kint hallatszik a röhögés.

Nahát mégis fél! Felkapcsolta a villanyt.

A végén szabályszerűen kirúgja az ajtót, a többiek félreállnak. Ott áll ismét, a csoport közepén és némán peregnek a könnyei. Pár lány bizonytalanul áll, de a többieken látszik, hogy mindjárt elnevetik magukat.

Figyi, ugye nem szólsz erről anyádnak?

Nem mond semmit, csak magában kérdezi.

Mivel érdemeltem ezt ki?

Régebbre visszanyúlva, egy lány, akit a barátnőjének hitt, dühösen felmordul és leteremti, amikor közli vele, mennyit is mondott neki az iskolanővé, amikor megmérte a súlyát.

Viki hogy lehet annyi? Hisz látszik mennyire dagadt, a hálya szinte kilóg a gatyából.

Meglepődik és értetlenül néz. Ez most mégis mi?

Örvénylő forgatagba kerülnek az emlékei, villanásokból állnak össze. Két fiú, ahogy kergetik az utcán. Alsóban, ahogy a tanárai fintorognak, hogy már megint őt kell védeni. Hogy ismét panaszkodik amiatt, hogy valaki beszólt neki.

A tanáraira gondolva fintorog egyet. Na igen a tanárok. Egy-kettő nem is nagyon különbözik az osztálytársaitól. Különösen egy, aki felsőben, 5.-ktől a magyar tanárja lett.

Látszott, hogy már nem sok van hátra neki a munkájából, nyugdíjas korúnak tűnt. Az iskolában oroszt tanított, úgy sejtette, vén bútordarab volt már az oktatás területén. Miután az osztályt három csoportra osztották a fő tárgyakból és mind magyarból, mind matekból a legerősebb csoportba került, ez a tanár kezdte őt tanítani. Kezdetben azt gondolta menni fog, hisz szerette ezt a két tárgyat. Aztán dugába dőlt minden.

Sok órán kipécézte a tanár. Elsőként az írása miatt tett rá megjegyzést.

Olvashatatlan az írásod. Nem is értem néha mit akarsz oda írni. Ronda úgy, ahogy van.

Hogy ezen változtathasson, áttért a nyomtatott írásmódra, kitörölve 4 év megtanult technikáját. A tanárnak elsőként tetszett, hogy ennyire meg akart neki felelni. De aztán ismét jött a bántalmazás.

Egy alkalommal a János vitéz kapcsán kellett egy fogalmazást készíteniük dolgozatként. A következő órán, amikor a dogák kiosztása volt, nem kapta meg rögtön a dolgozatát, helyette a tanár a tábla előtt szidni kezdte a munkáját.

Hogy lehet ilyen értéktelen, trehány munkát kiadni a kezeid közül? Miféle fogalmazás ez? Na és ez a részlet. Mégis miféle szó az itt, hogy rendben? Ez mit keres itt? Ne haragudj de a dolgozatod értékelhetetlen. Ennél undorítóbb munkát még nem láttam a munkám során.

Ledobja a lány elé a papírt, a doga tetején vörössel rábiggyesztve a nagy 1-es. Körülötte az csoporttársai röhögnek ő meg sűrűn pislog, igyekezve lenyelni a sírást.

Mégis mivel érdemeltem ezt ki?

Megszakad az emlékfolyam és dühödten kerül egy bögre a kezébe. Teljes erővel a feketeség talajára dobja, a bögre szilánkjai szétrepülnek a homályban. Aztán pedig csak ordít tehetetlenül.

MIT ÁRTOTTAM ÉN NEKTEK? MIÉRT SZIDTOK ÉS ALÁZTOK MEG? HISZ ÉN NEM ÁRTOTTAM NEKTEK SEMMIVEL SEM!

Újabb tárgy kerül kezébe, ezúttal is szét akarja zúzni. De megfogom felemelt kezét.

• Nyugodj meg. Már vége van.

Rám néz, keserűséggel vegyes haraggal. Nem ért maga körül senkit és semmit. Még engem sem.

Ugyan hogy lenne már vége? Két évem van még hátra! Na és utána? Nem tettem semmit és mégis bántanak! A középiskola sem lesz más!

• De vége lesz. Meg fogod látni. De tudod mit? Megpróbálom elmagyarázni.

Kiveszem a kezéből a következő bögrét, és leültetem. Leülök én is mellé és nagyot sóhajtok.

• Tudod én magam sem értek mindent. De amire tudok, válaszolok.

Miért bántanak?

• Mert fusztráltak. Magam sem értem teljesen, de abban biztos vagyok, sokukat bánthatnak otthon, vagy olyan haragjuk van, amit nem adhatnak ki otthon. Ezért itt az iskolában teszik. Sokukat tudod, nem szerethetik otthon.

Felhorkant és a fejét rázza

De ettől még nincs joguk bántani. Hisz nem csináltam semmit sem!

• Nem. De úgy sejtem féltékenyek lehetnek rád.

Felvonja a szemöldökét.

Féltékenyek? Mégis mire?

• A szeretetre. Ahogy láttad, egymást is sokszor darabokra szedték lelkileg. De egyikük anyja sem jött be és vert rá az asztalra, hogy egy csapatnyi gyereknek a fejét leordítsa és figyelmeztesse őket, ha még egyszer bántanak, annak csúnya következményei lesznek.

Némán felnevet és felidézi az emléket, ahogy 2. osztályban miután besétál a terembe, anya bemegy és akkora ökölcsapással csap az asztalra, hogy attól elhal minden viháncolás a teremben. Az anyai harag végig söpör az osztályon, páran elsápadnak és némán remegni kezdenek.

Büszkén kihúzza magát és felemeli az állát.

Így értem. Senkinek sem volt olyan erős anyja mint nekem. Egyiküket sem védte meg így egyik szülője sem. Még az apjuk sem!

• Ugye?

Elégedetten elvigyorodik, de utána komorrá válik.

De ha anya se tudta őket megfékezni, akkor nekem kellett volna ugye? Én vagyok a hibás.

• Nem, nem vagy hibás. Minden gyerek szeretne tartozni valahová a családján kívül. Te is szerettél volna barátokat, játszótársakat. Meg szerettél volna felelni úgymond az „iskolai társadalomnak”

Bólint, de utána ismét elkámpicsorodik. Hamár iskolai társadalom az egy időben neki is sikerült. Hisz két barátnője is volt, akik sokszor mondták, sosem hagyják magára. De aztán ők is csak gúnyolódtak és röhögtek rajta.

Maját és Bettit sem értem. Hisz segítettem nekik sokat a tanulásban! Néha leckét is írtam helyettük, és sok doga előtt magyaráztam nekik anyagot. Akkor miért?

• Megint csak azt tudom mondani: Féltékenység és irigység. Maja irigy rád, amiért jobbak a körülményeid, mint az övé. Neked saját szobád van, neki viszont a két testvérével kell osztoznia ugyanakkora szobán, mint amekkora neked van.

Jó Maját még megértem – húzza el a száját – Na de Betti? Neki vant saját szobája, teljes családja, családi házban él, több pénze van. Akkor mégis miért?

• Betti féltékeny volt rád. Az ő képességei és a te képességeid között ég és föld a különbség. Valld csak be, amíg te könnyen megtanultál bármit, addig neki órákig kellett szenvednie miatta. És ha megfigyeled, nem vagytok azonos szintű csoportban. Te a három szintből mind magyarból mind matekból a legfelsőben vagy. Ő viszont mindegyikből csak a legutolsóban. Úgy sejtem butának érzi magát a közeledben és ez frusztrálttá és iriggyé teszi.

Ismét felhorkant és keserűen felnevet.

Remek! Nem tudom utána minek kéne féltékenynek lenniük rám, amikor velem együtt követhették, ahogy apa darabokra szedi anyát és hátat fordít nekünk. Akit apámnak hittem, hátat fordított nekem, pedig megígérte, hogy tartja velem a kapcsolatot! Na és a vér szerinti apám? Ő le se szart. Nekik bezzeg ott van mindkét apjuk. Ja és akkoriban anya munkanélküli is lett, éreztem, hogy szarban vagyunk anyagilag is! Ha valaha is féltékenyek voltak rám ezek miatt, akkor is kaphattak elégtételt maguknak! Az miért nem volt elég? Az miért nem, hogy a többiek ott ütöttek lelkileg ahol csak lehet? Egy roncs vagyok érted? Egy igazi lelki roncs! Nem vagyok erős, nem tudom magam megvédeni! Erre féltékenyek?

A végén könny szökik a szemébe, elfordul és gyorsan letörli őket. Megfogom az egyik vállát, magam felé fordítom és belenézek a szemébe.

• Nem azaz erős, aki erőszakos módon újra és újra belerúg a másikba. Azaz erős, aki mindig újra és újra fel tud állni és tovább menni. Mond csak, a többiek képesek voltak lenne ennyi bántalmazás mellett jól teljesíteni? Nézd csak meg ezt:

A semmiből húzom elő az általános bizonyítványát. Oda mutatóm neki, hogy belenézzen. Elsőként nem ért semmit, de aztán belenéz, lapozgatja. 5. osztályig a fő tárgyai mind 4-esek és 5-sök. Az 5. osztályosnál viszont megáll és felhorkant.

„Nagyon jól teljesítettem tényleg! Akkor 5.-ikben miért voltam magyarból csupa 3-as?

• Az egy ostoba tanár ostoba ítélkezése. Emlékszel anya még mesélt is róla, hogy az a nő már az ő gyerekkorában is egy idióta picsa volt. Amúgy itt is érezned kéne a különbséget. Nem úgy láttam, hogy te kaptál volna idegösszeomlást, mert az a vén kúrva bántalmazott téged, hanem István nem de? Amúgy lapozz tovább.

Lapoz egyet és megáll a 6. osztálynál.

Jé, mindegyik ötös. Ki is ment a fejemből. Tényleg! Akkoriban új tanárunk jött magyarból. Persze az a hülye picsa még tanév elején utoljára még jól belém akart rúgni – idézi fel, ahogy a vén tanár elállja az útját a felső csoportosok tantermében és levezeti a 2. csoportosokhoz. Belül a lány már nem elkeseredett, hanem dühös, szíve szerint fejbe vágná a nőt a tankönyveivel. Pufogva ül le, de az óra kezdetén lejön az új magyar tanár. Az óra nem kezdődik el rendesen, mert a három tanár beszélgetnek. A 2-es csoport tanítója értetlen, hogy régi énem mit keres ott, míg a vén tehén próbálja győzködni az új tanárt, hogy a rossz teljesítményem miatt ne vigye magához, hanem haddja lent. Az új tanár csak felvonja erre a szemöldökét, majd régi énemre néz.

Szerintem idén még kaphatna egy esélyt. Nem hiszem, hogy olyan rossz

A végén elmosolyodik. A lány felpattan, felkapja a könyveit, megvárja, míg véget ér az értekezlet, utána pedig elindul az új tanár nyomában a saját csoportjához. Mielőtt végkép elválnának az útjai a régi tanárától, a szemébe néz a lehető leglekezelőbb tekintetével

Utolsó kis senkiházi vén szar vagy, akinek nincs joga belém rúgni. Láttam a többieket, semmivel sem voltak jobbak, mint én. Bekaphatod te hülye picsa.

Nevet egy sort az emlékeket felidézve. Érzem rajta, hogy jön az enyhülés a lelkében. Utána komollyá válik és gondolkozik.

Végső soron... Igen, jók maradtak a jegyeim, tudtam rájuk figyelni. Ez jó?

• Hogyne. A legtöbb gyerek az iskolai bántalmazás miatt felhagy a jó teljesítménnyel, inkább a túlélésre koncentrál, nem pedig a kötelességeire. Te viszont csináltad tovább.

Elégedetten elmosolyodik, de aztán elsötétül a tekintete. Érzem rajta, hogy nem biztos teljesen mindenben.

Anya azt mondja, jövőre jobban oda kéne figyelnem. Jön lassan a középiskola, és nem mindegy, hova kerülök. De közben papa azt mondja, nem lesz vészes. Most is, 6.-ban sokszor hívott inkább játszani. Nem értem. Most akkor mi az igaz?

Felsóhajtok.

• Anyának van igaza. De az igazság az, hogy te a könnyebb utat fogod választani.

Nem fogok tanulni igaz?

• Nem. Emiatt pedig viharokba fogsz kerülni. Nehéz lelki viharokba. De a hibát kijavítod. Méghozzá elég szépen.

Érzem a bizonytalanságát. Nem mondhatom el neki, hogy mi vár rá, hisz a jövőben úgy is meg tudja.

Anya megutál ezért később? Gyűlölni fog?

Kivételesen én horkantok fel.

• Dehogy! Ha van ember, aki a világon úgy fogad el téged, ahogy igazándiból is vagy, az ő. Bármekkora hibát is követsz el, ő mindig ott lesz melletted és feltétel nélkül fog szeretni. De ez most is így van. Csak nem vagy hajlandó észre venni.

Megforgatja a szemeit, de tudja, hogy igazam van.

• Amúgy meg, a többiek a jövőben kis senkikké válnak hozzád képest. Akármit is mondtak, vagy mondanak neked a jövőben, nem lesz igazuk. A középiskolában többé senki sem fog bántani. Elfogadnak majd úgy, ahogy vagy, és sokat fogsz az osztálytársaiddal nevetni. Két barátnőd is lesz, igaz nem az osztályból, de végig kísérnek sokáig az utadon. És nem, nem leszel gyenge. Most sem vagy az.

Honnan tudod, hogy nem leszek gyenge? Hisz most is simán darabokra szednek!

• Lesz majd 4 év, amikor rá fogsz döbbeni a saját erődre. Nem kell magadat félteni annyira hidd el. Meg fogod tanulni, hogyan védd meg magad, hogyan legyen olyan kiállásod, mint anyának, és hogyan állj fel újra és újra úgy, ahogy ő tette és teszi a mai napig. De egy valamit jegyezz meg: - Megrázom enyhén a vállát – Nem az számít ki mit gondol rólad. Az számít, hogy Te mit gondolsz saját magadról Ha azt mondod, gyenge vagy, gyenge leszel. Ha azt mondod erős vagy, erős leszel.

Ilyen egyszerű?

• Igen ilyen egyszerű. Higgy magadban. Ennyi a lényeg.

Aprót bólint majd feláll. Az emlékfolyam, ami hirtelen ugrik a szemel elé, hömpölyögve hullámzik előtte. Érezte belőle, hogy nagy viharba lép. Felszegte állát és előre lépett.

Rendben. Nem számít mit mondanak. Az a lényeg, hogy én mit gondolok saját magamról. Erős vagyok és erős leszek. Minden akadályt átlépek

Azzal pedig eltűnt a jövő viharában.

Mit szólsz hozzá?

Azt mondják, hogy ha visszatekintünk a múltba és ott maradva rágódunk a történteken, sosem térünk vissza a jelenbe. Két világ peremén, múlt és jelen határán tengődünk, megértve a történteket és túlélni a jelenben. Keresünk valamit, bármit, ami támpontot ad a mindennapokban és vígaszt a múlt fájdalmaiban. Ha a lélek nem bírja a jelent, visszamegy a múltba és belekapaszkodik. Emlékekbe, érzésekbe, szavakba és tettekbe. Bármibe, ami enyhít neki a fájdalmain.

Volt egy könyv, amiben azt olvastam, hogy ha elképzeljük múltbeli énjeiket és vígaszt nyújtunk nekik, megbékélnek és belénk olvadva, magunkkal vihetjük békéjüket és tapasztalataikat annélkül, hogy fájna a múltra emlékezni. Emlékeket idézhetünk fel anélkül, hogy düh és sírás lenne a vége. Nem kell többé elnyomni és elrejteni őket. Belénk olvadva viszik tovább a tapasztalataikat, hogy aztán mikor eljön az idő, azt tovább adhassuk annak, akinek kell.

Visszabarangolva a múlt ösvényén szembejön velem egy lány. Nem több 20 évesnél, de látom a szemében a gyászt és a haragot. Féktelen, vad haragot, melyben egyszerre van kétségbeesés és bosszúvágy, gyász és magány. Mikor ránézek hallom a gondolatait.

Egy senki vagy!

Csak gépezni és röhögni tudsz!

Nem érdemled meg, hogy szeressennek! Se nagyapádét, se anyádét!

Gyenge vagy!

Értéktelen féreg vagy, aki a saját anyján élősködik!

Úgy sem érsz el semmit sem az életben.

Villog a szemében a harag, a keze ökölbe szorul. Gúnyosan elmosolyodik ahogy viszont felidéz jó pár emléket.

Azt hiszed egy senki vagyok? Neked nincsen munkád te fafej. Egy utolsó ingyenélő vagy, aki a 40-venes éveiben semmit nem épített fel és aki egy nőtől függ!

Mond csak, mi lesz a gyerekeiddel? Továbbra is hagyod őket éhezni? Nekem mindenem van, nekik viszont semmi. Az utcán fognak megrohadni, mert amint az anyjuk megtehetni kivágja őket a fenébe. Mond csak, milyen apa is vagy te?

Balhék, melyek összefolynak a mindennapokkal, ordibálásokkal és gúnyos röhögésekkel kevert délutánok, szánt szándékkal kevert összecsapások. De vannak itt-ott elejtett régi blogbejegyzések még nagyon régről.

Dühös vagyok. Hogy miért? Csak. Mert nem telne el úgy egy nap, hogy ne kötnének belém állandóan, hogy egy perc nyugtom sincs, hogy mindig lenéznek és legszívesebben kiverném mindenkinek a fogát. Unom, hogy én vagyok mindig az áldozat unom, hogy nem tudok ellene tenni semmit és hogy kivagyok szolgáltatva amikor anya nincs itthon. Csak egyszer adná az ég, hogy hatalmam legyen... Csak egyszer adja meg és akkor olyanokat művelek majd amit álmukban sem néznének ki belőlem az emberek. Tönkre tenném őket... Széttörném az álomvilágukat, az álmaikat mindent, ami valaha fontos volt nekik... Hadd tapasztalják meg milyen érzés áldozat lenni.

De a mosoly elhalványul. Fáradtnak érzi magát. Nagyon fáradtnak. Témazárók és dolgozatok után, mikor úgy érzi hajtásig tett meg mindent, hogy jók legyenek a jegyei, újabb balhé jön. Visszatámad és úgy tesz, mint akinek semmi szó nem fáj, de belül sír. Éjszakánként, mikor elalszik mindenki, felül az ágyban és némán peregnek a könnyei, felteszi magában a kérdést, ennek az egésznek mégis mi értelme? Minek nyüstöli a tz-ket és dogákat, a feleléseket, a szorgalmikat? Minek álmodik egyetemről és diplomáról, mikor úgy érzi a vége az, hogy inkább elmenekül?

A végén némán peregnek a könnyei. Emlékszik, ahogy hirtelen egyszer kábultan tér magához az iskola orvosi szobájában, ahogy az iskola nővér és az orvos is elmondják neki:

Összeestél, és mintha rángatóztál volna. Hívtuk a mentőket és anyádat is értesítettük.

Lassan jönnek a mentősök, átrajták a hordágyra. Aztán csupán eszement rohanást hall és egy kiabálást egy mentőstől, amint azt mondják az anyjának:

Óvatosan, nehogy megcsússzon!

Az anyja sír, tehetetlennek tűnik. Kinyújtja a kezét, hogy valahogy megnyugtassa. De ő maga nem ért semmit. Bár beviszik a közeli kórházba, azt mondják csupán ájulás semmi több

Egy-két hónappal később ismét rohamot kap. Kórházba viszik, és tehetetlenné válik. Kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek, és úgy érzi tehetetlen. A diagnózis: Epilepszia 10.-ben, mikor már minden számít a felvételihez sok tárgyból bukásra áll. A hiányzások száma nagy, és kinéz egy évismétlés is. Kívűl nyugodtnak mutatva, de belül őrjöngve és kétségbeesetten próbált helyrehozni mindent.

Mégis mit csináljak? Hogy álljak fel? Hogy pótolom be? Elegem van. Nem akarom ezt. Fel akarom adni.

Rá nézek, a tehetetlen lányra, aki voltam. Odalépek hozzá és megfogom a vállát.

-        Megcsináltad a végén ugye tudod? A fő tárgyakból négyes és ötös lettél. A bukásokat elkerülted. Nem kellett évet ismételned.

Némán bólint, de attól még sír. Sír, mert úgy érezte, a nehézségek attól még megmaradtak. A bénulás érzése a lábaiban. A balhék egy rohadékkal, aki örömmel vágta a fejéhez, hogy a betegsége gyengévé és ostobává teszi.

2 évvel később elégtételt kap. Végignézi, ahogy egyik legnagyobb ellensége szép lassan elrohad egy betegségben, gyengévé és olyan kiszolgáltatottá teszi, mint amilyen ő volt régen. De vele ellentétben számára már nincs folytatás. 2012 nyarán véget ért a rémálom. Az elégtételt megkapta, de a fájdalom megmarad. A szavak sokszor harsognak az elméjében, mikor bizonytalanná válik és rettegni kezd a jövőtől. Ilyenkor összeszorítja a fogát, megrázza a fejét és úgy dönt tovább megy.

Továbbra is rám néz, és csak sír. Némán, elhagyatottan. Érzem, hogy gyászol, egy általa érzett fél gyerekkort.

Nem akartam végignézni, ahogy meghal. Vissza akartam őt rángatni, a halálból, még akkor is, mikor gyűlőlt. Mikor ordibált, nekem csak az lenne a jó, ha egyedül lennék a világon. Mikor kirántottam a cigisdobozt a kezéből és őrjöngve vágtam a kukába. Mikor a korházban az elvonási tünetek miatt öntudatlanul nevetett rám és én nyögve mondtam neki:

Papa hagyd abba! Meg fogsz halni!

Nem érdemelt ezt meg. Nem érdemeltem meg, hogy végignézzem. Nem érdemeltem meg ezt a sok balhét, csatát, amit azzal a rohadékkal vívtam. Nem érdemeltem meg a betegségemet. A bénulásokat, a rettegést. De tudod, mégis kinek mondhattam volna el? Meséltem egy kicsit, de sokan mondták, ez semmiség. Nem éltem meg nehézségeket. Nem éltem meg nagy csatákat. Ne panaszkodjak. Ne sírjak.

Összerogy, térdre esik. A kezeit maga elé emeli, hogy elrejtse a könnyeit. Rázkódik a válla, és nem érzek tőle mást csak keserűséget és elhagyatottságot. Dühös is és gyászol is. Úgy érzi senki sem érti meg. Átölelem őt, fejét vállamhoz szorítom.

-        Igen, nem érdemelted meg. Igen, jogos a haragod és a gyászod. Nem, senkinek sincs igaza. Nagy csatákat vívtál meg, nagyobbakat, mint bárki a világon. Bántalmazást, lenézést, kiközösítést és elhagyatottságot. Tudom mennyire fáj. Jogod van sírni. Jogod van haragudni. De nem vagy egyedül. Én itt vagyok. Nem hagylak magadra. Meg foglak védeni mindentől és mindenkitől, aki csak bánt. Ha úgy érzed senki sem ért meg, én meg foglak. Ha úgy érzed gyenge vagy én talpra állítalak. Tudod nem vagy gyenge. Nem egy jelentétekelen ember vagy, mint ahogy azt sokan mondták neked. Rengeteg mindent végigvittél. De nem csak én vagyok itt neked. Emlékszel a német érettségire? Amikor rettegtél a hallásértéstől? Némán kérted, hogy valaki segítsen. És akkor hallottad igaz? Papa itt van Vica. Nem vagy egyedül. Ha valaha is úgy érzed, egyedül vagy, ha úgy érzed nincs már élő ember, ki segíthetne rajtad, akkor sem leszel egyedül. Anya is segít neked. Meghallgat és megért téged.

Felnéz rám és letörli a könnyeit. Leültetem és leülök én is mellé. A feketeségben, ahol állunk kivetítem neki az emlékeimet.

-        Nézd meg miket csinálsz később. Nézd meg, mire leszel képes.

Kívetítem neki mindazt, ami számunkra mindennél többet ért. A sikeres vizsgákat. Az erőt, mit kifejtettünk azért, hogy egy hibátlan programot elkészítsünk. A kiállásokat azért, hogy megvédjem magunkat. A haragot, amivel tudtára adtam mindenkinek, hogy nekünk is van fájdalmunk és gyászunk. A beszélgetéseket, ahogy meghallgattuk anyát. Mikor támaszt adtunk neki. Mikor a határainkat törtük ketté a céljainkért és az álmainkért. Mikor gyenge erővel, de segítettünk a kórházban a bénult betegeknek.

-        Többé nem vagy egyedül. Nem vagy gyenge, mert velem együtt álltál talpra és folytattad az utad. És jusson eszedbe, bárki bármit mond, te egy szeretetreméltó, erős ember vagy. Olyas valaki, aki életeket mentett és aki mindig vígaszt nyújtott másnak. Ne felejtsd el, két embernek adtál értelmet és volt egy ember, aki bár tudta, hogy meg fog halni, élt addig, amíg tudta, hogy szükséged van rá.

Rám néz, érzem a bizonytalanságát.

Van bárkinek is joga elítélni? Az érzéseimért, a tetteimért?

-        Nem nincsen. Megtetted, amit meg kellett tenned, ahogy én is megteszem azt, amit kell. Bár a döntéseinknek mindig van következménye, de senkinek sincs joga elítélni se téged se engem. Csináljuk tovább rendben? Ha valaha is úgy érzed nehéz, meg fogom érteni. Ha megállnál azt is meg fogom érteni. De tudod, te sosem akartál megállni. A vasakaratodat én tovább vittem, és ennek hála rengeteg mindent elértem. Ez pedig tovább fog megmaradni, amíg csak élünk.

Bólint és feláll. Előre néz, az ösvény felé, ahonnan jöttem. Megfogja a kezem és megkönnyebbüléssel kevert elszántásággal húzni kezd a jelen és a jövő felé.

Rendben, tovább megyek. Többé nem vagyok áldozat. Többé nem vagyok gyenge. Mondjon bárki bármit én folytatom. Ha elbukok, felállok. Hogy ki állít fel akadályt előttem az nem érdekel. Hogy mi áll majd az utamban nem érdekel. Megteszek mindent, hogy újra éljek. És végre ne a múltban éljek

Mit szólsz hozzá?