Nem sok mindent láttam a világból. Sőt, mondhatni talán még egy szeletét se, annak ellenére, hogy megéltem már 27 évet. De néha a mai napig csodálkozom azon, ahogy emberek egész sora építik fel színházként az életüket, hogy ott eljátszanak egy szerepet. És ahogy az a szerep véget ér, utána nem marad más csak a színdarab romjai.

Merengek néha az emberek életén és sokszor teszem fel magamban a kérdést, hogy mégis miért csináltad ezt? Megérte? Nem érte meg? És mégis, valójában ki vagy te?

Családi fotók és fényképalbumók őrzik meg időnként az emberek tetteit. Volt még nagyon régen egy házasság, amiről anya és lánya azt gondolta igazi és valódi. A lány úgy gondolta, végre apa és anya hivatalosan együtt. Anya pedig úgy gondolta, így meg lehet menteni vele mindent és megváltozik az élet is.

Tévedés volt.

Belenézve az emlékekbe, átjárni az idő vonalán, lapozgatva az albumokat jönnek a kérdések a fejemben.

Színjáték volt? Minden, amit valaha tettél, nem volt más, csak üres, lélektelen tettek? Számítottunk mi neked bármikor is? Én, a feleséged, és az apósod? Az a sok kirándulás, nevetés, közös karácsony, az úttörővasút, a Budakeszi Vadaspark, a Velencei tavi pihenők nyáron csupán egy színjáték részei? Mi volt igaz a szavaidból és mi nem? Na és azaz 1 vagy 2 év? Mikor mentünk ide-oda, kirándulni, nyaralni, moziba? Arról már tudom, hogy színjáték volt, hogy felépíts egy látszat házasságot azért, hogy megszerezz egy nőt, aki valójában csak féltékennyé akarta tenni a férjét. Mondtad anyának, nevelni fogod a nő gyerekeit. Akkor én sem számítottam semmit?

Régóta darabokra hullott bennem az a kép, ahol egy após, egy nő és a párja és egy kislány áll rajta. Soha nem volt teljes családod mondja a hang a fejemben. Azok tettek üres tettek voltak. A szavak pedig csak üres frázisok.

Ahogy ma vittem ki a kutyát észrevettem ahogy áll a 2 kiskutyával és meredten bámul a játszótér túloldala felé. Nem vett még észre, így én is arra felé fordultam, ahova ő nézett. Nem volt ott semmi érdekes. Sem más kutyás, sem más furcsaság. Csupán egy kis család, egy kislány, egy hosszú fekete hajú, huszonéves anya és egy vele egykorúnak kinéző apa. Visszanézek rá, és csendben megfigyelem. Meredtem, majd később, mintha merengve bámulta volna a mini családot, mint aki mélázott valamin. Hogy min? Nem tudni. A mélázó tekintet egy fintorba csapott át, majd ahogy felém fordult, belenézett a szemembe. Csupán egy pillanatra hökkent meg, utána olyan gyűlölettel és haraggal nézett rám, amit utoljára annál láttam, aki minden egyes nap, 4 éven át akarta szét szedni az életemet.

A belső énem felhorkant a fejemben.

• Mit vagy rám mérges te balfasz? Állj féle az utamból, vagy én magam teszek róla, hogy eltakarodj.

Eszembe jut viszont, hogy ez a sötét tekintet nem nekem szólt. Hanem annak, aki évekkel ezelőtt rengetegszer, ki tudja hányszor figyelmeztette őt, hogy ne csinálja meg élete nagy baklövését, mert mindent elveszít.

Nagyon hasonlítasz anyádra. A szemed teljesen az övé.

• Nem neked szól a haragja – mondja a belső énem. – Anyádnak szól, akinek benned van egy része, aki megmondta neki, anno mi lesz ha másként dönt.

Felvont szemöldökkel nézek vissza rá, megvárva, amíg félre megy az utamból. A tekintete kiüresedik, aztán visszamegy az otthona felé, lomha, megtört léptekkel. Hagyom, hogy elmenjen, utána elindulok én is a szokásos kör mentén.

Hazaérve mélázgatva lapozgatom a fényképeket. Itt egy nevető kislány az anyjával. Amott ismét ugyanaz a kislány az apja nyakában. Másik képen ahogy férj és feleség vonul be az anyakönyv vezetőhöz a kislány koszorús ruhában. Apám elégedett képet vág, mint akinek összeállt egy teljes terv és innentől kezdve minden az ő kívánsága szerint fog alakulni a jövőben.

• Óóó naná, hogy azt hitted minden úgy lesz – horkantottam fel – Azt hitted, felépítesz egy ál családot, hogy fel se tűnjön a megcsalás vagy nem is tudom már mi. Ahhoz képest, milyen öntelt magabiztos ember voltál, mára nem vagy más, mint egy élő roncs, aki csak bolyong a világban. Mond csak megérte? Megérte a színjáték? Csupán arra lennék kíváncsi hány évig játszottad el ezt az egészet? Mindig, a 7 éven át? Vagy csak az utolsó 2-3 évben?

Mindenre nincsen válasz – mondja anya hangja a fejemben – Mindenre nem találod meg és nem is kapod meg.

• Vettem az adást – forgatom meg a szemeimet. – De egy-kettőre azért van. Hogy megérte-e neki? Nem, mert akkor nem lenne egy lelki roncs. Hogy hány évig játszotta ezt el igazándiból? 3 évig biztosan. Hogy az a maradék 4 év már mi volt... Azt hiszem az már nem számít. Okulás: Ilyen balfasz döntéseket jobb ha nem hozok.

Mindenki szerepet játszik. Kevés azaz ember, aki igazándiból önmagát adja. Ha szerepet kell játszanod húzz magad köré falakat. Olyan falakat, akik mögé csak azok léphetnek be, akikben megbízol és akik méltók rá, hogy meglássák ki is vagy valójában.

• Az egész világ egy színjáték. És van, ahol az ember élete sem más, csak egy színdarab az idő vonalán.