Azt mondják, kiismerhetetlen vagyok. Nincs élő ember már e földön, aki tudja ki is vagyok valójában. Mindenki, aki a közelemben él, élt és volt, azt mondta kész rejtély vagyok a világ számára. Ne ismerik a gondolataimat, az érzéseimet, a véleményemet, a nézeteimet, a világlátásomat. Elrejtem mindenemet az emberek elől, hogy ne találják meg a sebezhető pontjaimat. Ha a szándékom kívánja, drótszálakon rángatom a körülöttem lévő embereket, hogy a magam javára fordítsam a tetteiket. Hogy kíméletlen lennék-e? Nem tudom. Azt hiszem igen. Hisz a kórházban a saját anyámat átverve tettetem egy kihagyásos rohamot, hogy az orvosok valami nyűves információt nyögjenek ki. 

Van, amikor csak némán figyelem a világot és szemlélem a körülöttem lévők életét. Nézem az emberek döntéseiknek a sorozatát, amikből vagy jó vagy rossz történik. Mindenki, aki velem kapcsolatba lép, önkéntelenül is megnyílik. Hogy ez mitől van? Őszintén szólva nem tudom. Csak megnyílnak. És utána csak mondják és mondják a történetüket, mintha egy nagy regényt diktálnának az elmémbe.

- Kettőnk közül te vagy a veszélyesebb, mert nem lehet kiismerni.

- De egy rafinált ez a lány! Csináld is így továbbra is! Én mondom neked Vica lesz még eredménye.

Valóban így lenne? Maradjak inkább kiismerhetetlen, ezzel önmagam maradva vagy húzzak fel egy szerepet a világ számára, amiben csupán egy kicsi részem van?

- Csak tudnám minek bolygatsz ilyen kérdéseket - húzta el a száját a belső énem. - Legyél aki lennél szeretnél. Ha inkább Némalány akarsz lenni, legyél az. Ha cserfes, akkor az legyél. Tök mind1. Magadnak legyél önmagad. A többiek meg háát... Arra inkább nem válaszolok most.

Na igen. Azt hiszem vannak a világnak néha igencsak elbaszott gondolkodtató kérdései.