Azt mondják, hogy ha visszatekintünk a múltba és ott maradva rágódunk a történteken, sosem térünk vissza a jelenbe. Két világ peremén, múlt és jelen határán tengődünk, megértve a történteket és túlélni a jelenben. Keresünk valamit, bármit, ami támpontot ad a mindennapokban és vígaszt a múlt fájdalmaiban. Ha a lélek nem bírja a jelent, visszamegy a múltba és belekapaszkodik. Emlékekbe, érzésekbe, szavakba és tettekbe. Bármibe, ami enyhít neki a fájdalmain.

Volt egy könyv, amiben azt olvastam, hogy ha elképzeljük múltbeli énjeiket és vígaszt nyújtunk nekik, megbékélnek és belénk olvadva, magunkkal vihetjük békéjüket és tapasztalataikat annélkül, hogy fájna a múltra emlékezni. Emlékeket idézhetünk fel anélkül, hogy düh és sírás lenne a vége. Nem kell többé elnyomni és elrejteni őket. Belénk olvadva viszik tovább a tapasztalataikat, hogy aztán mikor eljön az idő, azt tovább adhassuk annak, akinek kell.

Visszabarangolva a múlt ösvényén szembejön velem egy lány. Nem több 20 évesnél, de látom a szemében a gyászt és a haragot. Féktelen, vad haragot, melyben egyszerre van kétségbeesés és bosszúvágy, gyász és magány. Mikor ránézek hallom a gondolatait.

Egy senki vagy!

Csak gépezni és röhögni tudsz!

Nem érdemled meg, hogy szeressennek! Se nagyapádét, se anyádét!

Gyenge vagy!

Értéktelen féreg vagy, aki a saját anyján élősködik!

Úgy sem érsz el semmit sem az életben.

Villog a szemében a harag, a keze ökölbe szorul. Gúnyosan elmosolyodik ahogy viszont felidéz jó pár emléket.

Azt hiszed egy senki vagyok? Neked nincsen munkád te fafej. Egy utolsó ingyenélő vagy, aki a 40-venes éveiben semmit nem épített fel és aki egy nőtől függ!

Mond csak, mi lesz a gyerekeiddel? Továbbra is hagyod őket éhezni? Nekem mindenem van, nekik viszont semmi. Az utcán fognak megrohadni, mert amint az anyjuk megtehetni kivágja őket a fenébe. Mond csak, milyen apa is vagy te?

Balhék, melyek összefolynak a mindennapokkal, ordibálásokkal és gúnyos röhögésekkel kevert délutánok, szánt szándékkal kevert összecsapások. De vannak itt-ott elejtett régi blogbejegyzések még nagyon régről.

Dühös vagyok. Hogy miért? Csak. Mert nem telne el úgy egy nap, hogy ne kötnének belém állandóan, hogy egy perc nyugtom sincs, hogy mindig lenéznek és legszívesebben kiverném mindenkinek a fogát. Unom, hogy én vagyok mindig az áldozat unom, hogy nem tudok ellene tenni semmit és hogy kivagyok szolgáltatva amikor anya nincs itthon. Csak egyszer adná az ég, hogy hatalmam legyen... Csak egyszer adja meg és akkor olyanokat művelek majd amit álmukban sem néznének ki belőlem az emberek. Tönkre tenném őket... Széttörném az álomvilágukat, az álmaikat mindent, ami valaha fontos volt nekik... Hadd tapasztalják meg milyen érzés áldozat lenni.

De a mosoly elhalványul. Fáradtnak érzi magát. Nagyon fáradtnak. Témazárók és dolgozatok után, mikor úgy érzi hajtásig tett meg mindent, hogy jók legyenek a jegyei, újabb balhé jön. Visszatámad és úgy tesz, mint akinek semmi szó nem fáj, de belül sír. Éjszakánként, mikor elalszik mindenki, felül az ágyban és némán peregnek a könnyei, felteszi magában a kérdést, ennek az egésznek mégis mi értelme? Minek nyüstöli a tz-ket és dogákat, a feleléseket, a szorgalmikat? Minek álmodik egyetemről és diplomáról, mikor úgy érzi a vége az, hogy inkább elmenekül?

A végén némán peregnek a könnyei. Emlékszik, ahogy hirtelen egyszer kábultan tér magához az iskola orvosi szobájában, ahogy az iskola nővér és az orvos is elmondják neki:

Összeestél, és mintha rángatóztál volna. Hívtuk a mentőket és anyádat is értesítettük.

Lassan jönnek a mentősök, átrajták a hordágyra. Aztán csupán eszement rohanást hall és egy kiabálást egy mentőstől, amint azt mondják az anyjának:

Óvatosan, nehogy megcsússzon!

Az anyja sír, tehetetlennek tűnik. Kinyújtja a kezét, hogy valahogy megnyugtassa. De ő maga nem ért semmit. Bár beviszik a közeli kórházba, azt mondják csupán ájulás semmi több

Egy-két hónappal később ismét rohamot kap. Kórházba viszik, és tehetetlenné válik. Kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek, és úgy érzi tehetetlen. A diagnózis: Epilepszia 10.-ben, mikor már minden számít a felvételihez sok tárgyból bukásra áll. A hiányzások száma nagy, és kinéz egy évismétlés is. Kívűl nyugodtnak mutatva, de belül őrjöngve és kétségbeesetten próbált helyrehozni mindent.

Mégis mit csináljak? Hogy álljak fel? Hogy pótolom be? Elegem van. Nem akarom ezt. Fel akarom adni.

Rá nézek, a tehetetlen lányra, aki voltam. Odalépek hozzá és megfogom a vállát.

-        Megcsináltad a végén ugye tudod? A fő tárgyakból négyes és ötös lettél. A bukásokat elkerülted. Nem kellett évet ismételned.

Némán bólint, de attól még sír. Sír, mert úgy érezte, a nehézségek attól még megmaradtak. A bénulás érzése a lábaiban. A balhék egy rohadékkal, aki örömmel vágta a fejéhez, hogy a betegsége gyengévé és ostobává teszi.

2 évvel később elégtételt kap. Végignézi, ahogy egyik legnagyobb ellensége szép lassan elrohad egy betegségben, gyengévé és olyan kiszolgáltatottá teszi, mint amilyen ő volt régen. De vele ellentétben számára már nincs folytatás. 2012 nyarán véget ért a rémálom. Az elégtételt megkapta, de a fájdalom megmarad. A szavak sokszor harsognak az elméjében, mikor bizonytalanná válik és rettegni kezd a jövőtől. Ilyenkor összeszorítja a fogát, megrázza a fejét és úgy dönt tovább megy.

Továbbra is rám néz, és csak sír. Némán, elhagyatottan. Érzem, hogy gyászol, egy általa érzett fél gyerekkort.

Nem akartam végignézni, ahogy meghal. Vissza akartam őt rángatni, a halálból, még akkor is, mikor gyűlőlt. Mikor ordibált, nekem csak az lenne a jó, ha egyedül lennék a világon. Mikor kirántottam a cigisdobozt a kezéből és őrjöngve vágtam a kukába. Mikor a korházban az elvonási tünetek miatt öntudatlanul nevetett rám és én nyögve mondtam neki:

Papa hagyd abba! Meg fogsz halni!

Nem érdemelt ezt meg. Nem érdemeltem meg, hogy végignézzem. Nem érdemeltem meg ezt a sok balhét, csatát, amit azzal a rohadékkal vívtam. Nem érdemeltem meg a betegségemet. A bénulásokat, a rettegést. De tudod, mégis kinek mondhattam volna el? Meséltem egy kicsit, de sokan mondták, ez semmiség. Nem éltem meg nehézségeket. Nem éltem meg nagy csatákat. Ne panaszkodjak. Ne sírjak.

Összerogy, térdre esik. A kezeit maga elé emeli, hogy elrejtse a könnyeit. Rázkódik a válla, és nem érzek tőle mást csak keserűséget és elhagyatottságot. Dühös is és gyászol is. Úgy érzi senki sem érti meg. Átölelem őt, fejét vállamhoz szorítom.

-        Igen, nem érdemelted meg. Igen, jogos a haragod és a gyászod. Nem, senkinek sincs igaza. Nagy csatákat vívtál meg, nagyobbakat, mint bárki a világon. Bántalmazást, lenézést, kiközösítést és elhagyatottságot. Tudom mennyire fáj. Jogod van sírni. Jogod van haragudni. De nem vagy egyedül. Én itt vagyok. Nem hagylak magadra. Meg foglak védeni mindentől és mindenkitől, aki csak bánt. Ha úgy érzed senki sem ért meg, én meg foglak. Ha úgy érzed gyenge vagy én talpra állítalak. Tudod nem vagy gyenge. Nem egy jelentétekelen ember vagy, mint ahogy azt sokan mondták neked. Rengeteg mindent végigvittél. De nem csak én vagyok itt neked. Emlékszel a német érettségire? Amikor rettegtél a hallásértéstől? Némán kérted, hogy valaki segítsen. És akkor hallottad igaz? Papa itt van Vica. Nem vagy egyedül. Ha valaha is úgy érzed, egyedül vagy, ha úgy érzed nincs már élő ember, ki segíthetne rajtad, akkor sem leszel egyedül. Anya is segít neked. Meghallgat és megért téged.

Felnéz rám és letörli a könnyeit. Leültetem és leülök én is mellé. A feketeségben, ahol állunk kivetítem neki az emlékeimet.

-        Nézd meg miket csinálsz később. Nézd meg, mire leszel képes.

Kívetítem neki mindazt, ami számunkra mindennél többet ért. A sikeres vizsgákat. Az erőt, mit kifejtettünk azért, hogy egy hibátlan programot elkészítsünk. A kiállásokat azért, hogy megvédjem magunkat. A haragot, amivel tudtára adtam mindenkinek, hogy nekünk is van fájdalmunk és gyászunk. A beszélgetéseket, ahogy meghallgattuk anyát. Mikor támaszt adtunk neki. Mikor a határainkat törtük ketté a céljainkért és az álmainkért. Mikor gyenge erővel, de segítettünk a kórházban a bénult betegeknek.

-        Többé nem vagy egyedül. Nem vagy gyenge, mert velem együtt álltál talpra és folytattad az utad. És jusson eszedbe, bárki bármit mond, te egy szeretetreméltó, erős ember vagy. Olyas valaki, aki életeket mentett és aki mindig vígaszt nyújtott másnak. Ne felejtsd el, két embernek adtál értelmet és volt egy ember, aki bár tudta, hogy meg fog halni, élt addig, amíg tudta, hogy szükséged van rá.

Rám néz, érzem a bizonytalanságát.

Van bárkinek is joga elítélni? Az érzéseimért, a tetteimért?

-        Nem nincsen. Megtetted, amit meg kellett tenned, ahogy én is megteszem azt, amit kell. Bár a döntéseinknek mindig van következménye, de senkinek sincs joga elítélni se téged se engem. Csináljuk tovább rendben? Ha valaha is úgy érzed nehéz, meg fogom érteni. Ha megállnál azt is meg fogom érteni. De tudod, te sosem akartál megállni. A vasakaratodat én tovább vittem, és ennek hála rengeteg mindent elértem. Ez pedig tovább fog megmaradni, amíg csak élünk.

Bólint és feláll. Előre néz, az ösvény felé, ahonnan jöttem. Megfogja a kezem és megkönnyebbüléssel kevert elszántásággal húzni kezd a jelen és a jövő felé.

Rendben, tovább megyek. Többé nem vagyok áldozat. Többé nem vagyok gyenge. Mondjon bárki bármit én folytatom. Ha elbukok, felállok. Hogy ki állít fel akadályt előttem az nem érdekel. Hogy mi áll majd az utamban nem érdekel. Megteszek mindent, hogy újra éljek. És végre ne a múltban éljek